A fenntarthatóság paradoxona – 2035 küszöbén
A globális cél a szegénység felszámolása. Ez nemes és szükséges törekvés — hiszen minden embernek joga van méltó élethez, biztonsághoz, oktatáshoz és egészséghez.
De ezzel párhuzamosan egy súlyos környezeti paradoxon bontakozik ki:Minél több ember emelkedik ki a mélyszegénységből, annál inkább nő a fogyasztás, és vele együtt a környezeti terhelés.
A gazdag társadalmakban a népesség már nem nő — sőt, csökken. A fogyasztásuk viszont elérte azt a szintet, ahol a további növekedés már nem mennyiségi, hanem minőségi. Ezzel szemben a világ szegényebb régióiban a népesség gyorsan nő, és a jólét iránti vágy teljesen természetes. A középosztályosodás tehát nemcsak társadalmi, hanem ökológiai kihívás is.
Ha a jelenlegi fogyasztási mintákat másolják, a bolygó eltartóképessége végleg túllövésre kerül. Ezért a fenntarthatóság nem csupán technológiai kérdés, hanem kulturális és erkölcsi is: képesek vagyunk-e olyan középosztályt építeni, amely nem a túlfogyasztásra, hanem az egyensúlyra törekszik?
2035-ig nemcsak az energiaforrásokat kell átalakítanunk, hanem azt is, ahogyan a jólétet értelmezzük.
„Az egyetlen módja a közvetlen felelősségvállalásnak a kibocsátásainkért, hogy lehetővé tesszük, hogy valahol máshol a világban azzal megegyező mennyiségű károsanyag ne kerüljön a légtérbe. Röviden, ellentételezzük azt.” /Martin Wright, Guardian Sustainable Business/